Október 12, hajnali negyed 3 Boráros tér. Egy pár veszekszik a buszmegállóban. Pontosan nem is veszekszenek, csak a lány hüppögi könnyek között, hogy „már megint nem éreztem jól magam, már megint nem figyeltél rám, és a múltkor se figyeltél rám, és nekem ebből már tényleg elegem van!!” teszi hozzá fennhangon, és otthagyja a fiút majd 3 métert arrébb sétál. Igazából ismerem őket, a srác csoporttársam volt az egyetemen, a barátnőjét meg Katicának hívják, és emlékszem mikor egyszer bemutatta, hogy „ő itt a barátnőm Tica” én meg visszakérdeztem, hogy „cicaaa???” kicsit sem volt kínos..
Valószínűleg a srác is emlékszik rám, mert mikor a lány után sétál rámkacsint, de köszönni nem mer, nehogy az is olaj legyen a tűzre. Jajj mi nők..
Én is ilyen voltam, nem tagadom. Miért nem velem foglalkozol, miért nem vagy velem, de persze pont ezért szeretjük őket, mert nem papucsok, nem igaz? Hát akkor meg.
Eltelt ez a nyár, elillant szép lassan és már nem fogod a kezem. Nehezen engedtük el egymást, olyanok voltunk mint két mágnes, hol vonzottuk hol taszítottuk egymást. Ravasz dolog ez a szerelem.
Elindulni kevésbé volt nehéz. Sokan jöttek, rég és nem olyan rég látott arcok egyaránt. Minden új volt, színes és nyüzsgő, olyan voltam akár egy kisgyerek a cirkuszban, aki már rég nem emlékszik rá, hogy a bejáratnál kiesett a fagyi a kezéből.
Aztán vége lett a cirkusznak, bontani kezdték a sátrakat, az állatokat visszaterelték ketreceikbe, a bohócok is inni mentek a sarki kocsmába, én is velük tartottam egy darabon, aztán hazaindultam.
„Nem kell sietni, úgysem vár senki” régi dal, mint újra dúdolhatok hazafelé az éjszakain. A lány és fiú útközben nem beszélnek, velem szemben egy hagymaszagú utas sört ciccent fel és ropit eszik hozzá.
Van itt néhány harsány lány is bokatörő magassarkúban, szétkenődött sminkkel és kócos hajjal, akik biztatnak egy bágyadt legényt, hogy legyen oly szíves ne hányjon ide.
Rajtam is magassarkú cipő van egyébként, nem szokásom, de ma este csinos akartam lenni, új ruhát is vettem, a szemem is kifestettem. Nem mintha bárki is észrevette volna. De ez szinte lényegtelen is, fő, hogy jól éreztem magam. Szülinapot ünnepeltünk az este egyébként, azért a pucc. Még odafelé találkoztam a szomszédlánnyal és ő azt mondta, hogy majd figyeljem meg nem is olyan soká már nem fogjuk a szülinapokat ünnepelni, én meg csak nevettem, hogy ugyanmár, aztán meg tényleg úgy borult az ünnepelt a nyakamba, hogy jajj az a fránya 22..
Hazafelé eszembe jut, hogy megígértem Neked, hogy a 22.et már együtt ünnepeljük ...és megint elfutja a szememet a könny, de már nem kell csinosnak lenni, a kisutcába befordulva már csak néhány macska ballag békésen az út közepén.
Néha jól esik egyedül lenni, de ez nem az a pillanat. Néha minden arcban csak Téged kereslek, hogy talán szembejössz az utcán, hogy megölelhesselek végre, vagy hátha ez az a hely, ahová ma este beültetek a többiekkel, vagy hátha ez az autó a tiéd, de nem talállak már sehol. “empty” mondtuk mindig a postaládára, ha nem jött levél. Empti vagyok én is.
Ez egy nehéz generáció, de itt a semmiben nincsen internet. Eltűntél Te is. Lassan esik ám csak le, csak szépen, fokozatosan, annyit voltunk távol egymástól.
Kettőt hátra, egyet előre. Nem nevezném ezt most lebegésnek, sokkal inkább ilyen gumitakony állapot ez, amit olyan tekerős automatákból lehet nyerni, majd jól beleragasztani a másik hajába. Nyúlós, ragadós, amorf, és olyan szerencsétlenkedős az egész. Levakarhatatlan és rendkívül haszontalan is. Persze, ha megkérdezik, azt mondom jól vagyok, mert hát miért ne lennék, sőt már az elején is jól beharangoztam, hogy senki ne aggódjon értem, mert én erre már fel voltam készülve előre, semmilyen meglepetést nem tartogatott a dolog. És aztán ennyiben is marad a dolog, bedobom a Millenárison pucsító, egy szál tangában jógázó úr történetét, és máris mindenki látja, hogy mennyire csodásan vagyok. Ezt is minek csinálom vajon? Mire jó ez?
Mindezek után már nem marad más hátra, mint hogy figyeljek. Figyelem magamat, figyelem a többi embert. Komolyodom. Nem azért, mert már a szabadnapomon is blézert veszek magassarkúval. Nem ezért. Nem is értünk, mert nem tudom lesz-e még olyan. Inkább csak magamért. Tényleg ideje felnőni. Veled mindig jó volt gyereknek lenni, csak aztán a kis homokozónkban lapáttal szórtunk homokot egymás fejére, és aztán dacosan elbújtunk a játszótér másik felén. Megváltoztál ám. Félő, hogy az új életedbe már sosem fogok beletartozni, és még félőbb, hogy Te sem fogsz az enyémbe. De ezen korai még aggódni.
Az örök kérdés, meg tud-e változni egy ember? Vagy inkább csak más tulajdonságai kerülnek előtérbe az idő múlásával. „De eddig is ilyen voltam, csak én sem tudtam róla.” Néha felteszem magamnak a kérdést, milyen ember is szeretnék lenni. A legelső dolog, ami ilyenkor eszembe jut, az, hogy jó. Jó ember szeretnék lenni. Kis dolgokkal kezdem, segítek kilyukasztani a terhes-kisgyerekes anyukának a villamoson a jegyét, hosszasan elbeszélgetek a mogorva jelölttel, aki interjúra jön hozzánk, míg végül alig bírjuk lerakni a telefont, annyira nevetünk, és csak egy pohárral cserkészem be a helikopterként szobámba bebrümmögő bogarat és reggel elengedem, ahelyett, hogy aljas módon legyilkolnám, csak azért, mert rosszkor rossz helyre tévedt. Nem nagy dolgok ezek, tudom, ettől még nem lesz valaki superman (superwoman), de én ettől vagyok (8as) boldog.
Egyébként ha már ilyen érzelmeknél tartunk, rájöttem hogy a HR is egyfajta szerelem. Meg tud-e fogni valaki annyira, hogy úgymond „beleszeress” és adj neki egy esélyt. Szerelembe esésben meg mindig is jó voltam, úgyhogy igen, legalább szakmailag jó úton járok. Ez nagyszerű, ez nagyszerű, de kinek mondjam most ezt el? Elmondom hát mindenkinek.
Máshogy vagyok üres, mint eddig. Nagy vihar volt az éjszaka, drámai hatású, villámokkal teli, azt mondtad azért, hogy ma újra szép idő lehessen. Annyira nincs szép idő, de én imádom ezeket a ködös októberi napokat, gyógyír a lelkemnek. Fogalmam sincs merre tovább, de legalább már nem azért mert nem vagyok elég bátor elindulni. Gyengének lenni nem bűn, ismételgetem magamban. Gyengének lenni csak egy állapot. Kezdetben 9es boldogságú, később pedig viselni kell a következményeit. Lehunyt szemmel, felemelt fejjel. Hogy aztán azok akik összetartoznak, tényleg egymásra találhassanak.
